Hétfő reggel úgy ébredtem, mint egy 90 éves. Aki még nincs ebben a korban, annak elmondom, hogy milyen is ez. "Ez az, mondd el nekik!" A szemedet alig bírod kinyitni, tehát nem tudod átkémlelni a szobádat, hiszen arra sincs erőd, hogy átfordulj a másik oldaladra (esetünkben jobb), pedig ezt minden reggel megteszed, aztán felülsz és felhúzod a redőnyt. De most nem. Csak fekszel mozdulatlan, és győzködöd magad a felkelés fontosságáról. Eltelik tíz perc, mikor megteszed a fordulatot, ami ugyan nem Páli, de a napodra nagy hatással van, hiszen most kezdődik. Pár másodperc, és felhúzod a redőnyt, majd a "Mit várok ebben az évben?" listáról kihúzod a tavaszt. Az erőd, ami most nem egy építmény, hanem egy belső akármi, megjön, felöltözöl és lemész reggelizni. Közben végignézed, ahogy kedvenc anyukád megcsinálja neked a szendvicseket, amiket aznap jóízűen el fogsz fogyasztani. A buszon rájössz, hogy a történelem ismétli önmagát, de ez egy cseppet sem zavar, mert ezer ágra süt a Nap. Az iskolában csak tengsz-lengsz, semmihez sincs kedved. A koleszban unatkozol, aztán hív (nem, nem AIDS-es) haverod, hogy menjetek a városba. Ettől megjön az életkedved, befizeted a kollégiumi díjat, aminek 20-a a határideje, majd járkáltok a központban, ahol csupa életvidám embert látsz. Bevásárolsz, veszel akciós "Mert a pöttyös az igazi!" túrórudit. Gyalogolván a koleszba, látod az arcát egy pillanatra egy nőnemű humanoidnak, és hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ismered, vagy nem. Filózol ezen még egy kicsit, majd ráhagyod. Este a hangulatod visszaesik a béka segge alá, nem tudsz jót aludni, pedig fáradt voltál.

"Szerinted így már értik, hogy milyen 90 évesnek lenni?" Nem valószínű, de jelen pillanatban nem is zavar. Talán máskor elmesélem. De sokkal célravezetőbb, ha megkérdeznek egy ilyen korban lévő embert. És ha már ott vannak, akkor beszélgessenek a régi időkről, a háborúról, vagy csak az időjárásról.

Pénteken két fontosabb esemény történt kis életemben. Egyik, hogy nosztalgiából haverral bementünk a giminkbe, ahonnan tavaly sikerült elballagnunk. Azt hittük, hogy a tanárok majd letámadnak minket, hogy "Hát Ti itt?", feltesznek hülye kérdéseket. Tehát érdeklődnek. De nem. Semmi. Senkinek sem tűntünk fel, csak öcsémnek, de ez nem meglepő. Egyedül a volt német tanárnőm vett észre minket, illetve engem, mert ugye engem tanított. De Ő sem volt túlzottan érdeklődő, feltett pár kérdést, aztán ment be a dohányzóba. Aztán feltűntünk még a volt biológia tanáromnak is, aki megkérdezte, hogy mi jót csinálunk erre, de a választ már nem nagyon várta meg. A volt osztályfőnökömnek kétszer köszöntem erősen, Ő kétszer ment el mellettem passzívan, ezért nem is törődtem vele. Majd feltűnt, hogy eltűntek a tablóink, mert némi átépítés alatt áll az iskola. Létrehoznak egy újabb szintet, ezért lépcsőt építenek. Azért, mert a lépcső egy zseniális találmány. De ezt már egyszer kifejtettem.

Délután nekiültünk az Aliens-nek, ami határozottan jobb volt, mint az első rész. Megismertük a nem túl buta Alien királynőt, aki simán tud liftezni. Tudjuk, hogy egy gyerek élete még mindig nagyon fontos, mert a nőket és a gyerekeket kell kimenteni. Ez itt is megtörtént. Aztán megtudtuk, hogy az androidok nem is rosszak, csak a régebbi sorozatok. Na meg előrevetítettük a harmadik rész okos Alien-ét.

Egészségi állapotom szerda reggelre szemernyit sem javult. Inkább romlott. Az orrcimpám mindkét luka be volt dugulva, nem kaptam rendesen levegőt, a szám ki volt száradva. Tehát volt minden bajom. Normális kommunikációra nem voltam alkalmas. Ezt szobatársam szóvá is tette, miközben az iskola felé tartottunk. Pedig most is lehetett volna jó kedvem, hiszen a Nap ezer ágra sütött, a hó olvadt, minden jó volt. Leszámítva a hőmérsékletet, meg a kedvemet.
Az egy aikido edzés izgalmaival versenybe kelhető Szervezés II. előadás sem lendítette előrébb a napomat, pedig szóba került minden. Fegyverkezés a hidegháborúban, a nemzeti jelképek használata, némi politika, az időjárás, stb. A két óra szünetemet a könyvtárban internetezéssel kívántam volna elütni, ha az a volna ott nem volna. Az orosz hadsereg óvodás csoport ehhez az embertömeghez képest. Esélytelen voltam. Ezért visszakúsztam a kollégiumba és elfogyasztottam jól megérdemelt ebédemet. Jóllakottan mentem vissza Gépész I. gyakorlatra, amely óra egész kellemesen telt, kaptam némi életkedvet a világtól, jobb lett a hangulatom.
Este minden fontosabb nőnemű egyednek küldtem egy SMS-t, vagy felhívtam telefonon és közöltem vele a hírt.

Reggel szörnyen betegen ébredtem, alig éltem, volt minden bajom. Az orrom tele volt, fáradt voltam, fájt mindenem. De még ezen hátráltató, elszomorító, kiábrándító körülmények sem tántorítottak el attól, hogy bemenjek Analízis I. gyakorlatra. Itt az állapotom nem sokat javult, pedig a Nap is sütött, ami viszont az elmúlt napok időjárását figyelembe véve volt meglepő. Két hét múlva zh említett tárgyból, addig készülök rá. Jól meg kéne írni, hogy legalább ez "meglegyen". Tesire érthető okok miatt nem mentem, így még mindig három alkalommal kell megjelennem, ami szinte már semmi. Fizikán már kezdtem magam rosszul érezni. Na nem az lefolyású betegségem miatt, hanem maga az óra volt lehangoló. Nem értek semmit, csak röpködnek a nyomó és húzó erők, amiknek hasznát nem tudom, hogy hol fogom venni, de valamire biztos jók. Például arra, hogy megmondjam, mekkora vízszintes erővel kell tolnom egy 400N súlyú testet egy 30 fokos emelkedőn ahhoz, hogy fölfelé mozogjon, ha a súrlódási együttható 0,1? 288 N-nal. Ezen izgalmas és szörnyen hasznos gyakorlat után elmentem ebédelni anyukámmal, aki végig arról faggatott, hogy mit szeretnék? Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, mert igazából nincs szükségem semmire. Viszont rendeltem egy "ünnepi" ebédet valószínűleg csütörtökre. Azért valószínűleg, mert még nem tudom, hogy mikor megyek haza.
18 órakor haverral megnéztünk egy aikido edzést. Nem egy megerőltető küzdősport az biztos. Az edzés úgy nézett ki, mint egy táncóra, csak nem volt zene. Nézni unalmas volt. Az edző szinte nem szól semmit, ha mégis, azt sem magyarul. De csinálni sem lehet túl izgalmas, mert minden lassított felvételben történik. Ezzel nem megyek sokra egy hónap edzés után egy kocsmai verekedésben. Azoknak való, akiknek egyensúlyban él testük és lelkük. Na meg Steven Segal rajongók. Azon bionikus létformák, akik nem szeretik Segalt (talán ők vannak többen, érthető okok miatt) és leszarják a testüket meg a lelküket, azok válasszanak valami más harcművészetet.

Hétfőn hétkor meglepően frissen pattantam ki az ágyból, majd gyorsan bepakoltam a hétre. Ez az utolsó pillanati bepakolás nem szokásom, de mostanában így csinálom, mert a vasárnapok gyorsan elsuhannak. Ezen változtatni kell. Az elsuhanáson és a pakoláson egyaránt. Cikket megint nem írtam, és ez már kezd zavarni, de most a héten összehozok kettőt. Reggel a busz indulása előtt másfél perccel hív haverom, hogy a fél nyolcas busz mennyire pontos? Mint a halál. Most is az volt, csak visszafelé. Visszafelé? Igen, visszafelé. Az indulási idő pillanatában érkezett a megállóba, ergo késésben volt. De nem akkorában, hogy ne érjek be az előadásra. Útközben a véleményem megváltozott, mert a sok mazsolától nem tudtunk haladni. 8:45-re érkeztünk meg, az óra 40-kor elkezdődött. De így sem bánkódtam, mert tudtam beszélni spanommal, úgyis csak ritkán sikerül személyes kontaktusba kerülnünk. Unatkozás és netezés (nem lett volna sok értelme, mert otthon sikerült hagynom a pendrive-omat, lehet sejteni, hogy minek köszönhető ez) helyett inkább bementem a koleszba, és elkezdtem írni ezt a bejegyzést, hogy este befejezhessem. Közben megy a Danubius-ban valami gány Anastacaia zene, de szerencsére most vége lett. A TV-t kikötötték a szintről, biztos azért, mert sok áramot zabálnak. Persze a reggeltől estig folyamatosan járó 300-350 W-os táppal karcoló PC-k nem növelik a számlát... Műszaki mechanikán a tanár úr bőszen osztogatja a plusz pontokat. Ezek közül egyet már sikerült összeszednem! Persze van olyan, akinek már 6-7 van, de én csak most kezdem érteni a dolgokat. A hó elég jól olvad, szerencsére nincs nagy latyak. Ha ilyen stílusban olvad, akkor nem is lesz. A Danubius-hoz csak most jutott el a Chuck Norrisos dolog, most éppen ezzel keménykednek (mr.b13). Este, szobatárs 1-gyel kooperálva fejlesztettünk a hangtechnikán. Hát nem egy disco, de legalább olyan zene megy, amit mi szeretünk. Jó. Főleg én.

Ejtsünk pár szót a munkával teli pénteki napról. volt munka. Ez pontosan egy pár szó volt, amivel akár le is zárhatnám a dolgot, de nem teszem. Írok, hogy olvassatok, hogy jó legyen nektek. Mert tudom, hogy szerettek olvasni, mert olvasni jó! A munka tárgya nem volt más, mint körülbelül 20 méter CAT-5-ös kábel átvezetése a házunk falain. A nehézséget nem a távolság, hanem a magasság és a fúrások helye okozta. Meg az, hogy két emberre jutott egy darab nem túl magas létra. De mindezek előtt két órán keresztül rohangáltunk a városban az alapanyagokért. Csavar, passzcsatorna, pénz. Igazából a pénz volt az első, de ez egyértelmű, ezért le sem kel írnom. Tehát fúrtunk. Majd elakadtunk, ugyanis a fúró nem akarta átvinni a külső vakolatot. De végül az erő győzedelmeskedett az erő felett, kijutottunk! Ezt követte a passzcsatorna felhelyezése a falra, elérhető és nagyon nagy magasságokba, ahonnan, ha leesel, nem fogsz örülni. Nagyon nem. De ezt is megoldottuk, hiszen az ember az evolúció csúcsa. Állítólag. Aztán a házon belül, közvetlenül a szőnyeg felett vezettük el az imént említett, tyúkbelek esztétikus tárolására szakosodott műanyag burkoló elemet. És mindezt tettük mesteri pontossággal, alig két óra leforgása alatt, egyszer a szeles kültéren, majd a kellemesen meleg ház belső terében. Felesleges duma és időpocsékolás nélkül. már majdnem átmentünk a szomszédba is fúrni, annyira belejöttünk. Azt nem is említettem, hogy ehhez, összesen három, ismétlem három darab műszerünk volt. Pedig kellett fúrni, kalapálni, csavarozni, méretre vágni. De ehhez nekünk elég volt egy fúró, egy csavarozó és egy kés. Egyszerűen zseniálisak vagyunk!

Update:

Az internetet vezettük fel az emeletre, mert az eddigi wireless kapcsolat elég sokat akadozott. (erről tudnak páran mesélni)  Meg lassú is volt. Aztán az akadozásokat nem volt olcsó javíttatni. Így a kábelezés mellett döntöttünk. 

Este újfent Rejtélyek városa volt a program. A sorozat egyre jobban tetszik. Vannak benne érdekes dolgok. Ami nem meglepő, egy UFO-s sorozattal kapcsolatban. Az sem meglepő, hogy a seriff tud valamit, és csinált valamit, és ő is egy sárga izé, ami a vízben úszkált. Nyilván sok a hemoglobinja is. Mint a feleségének.

Ne menjetek a vízbe!