Hétfő reggel úgy ébredtem, mint egy 90 éves. Aki még nincs ebben a korban, annak elmondom, hogy milyen is ez. "Ez az, mondd el nekik!" A szemedet alig bírod kinyitni, tehát nem tudod átkémlelni a szobádat, hiszen arra sincs erőd, hogy átfordulj a másik oldaladra (esetünkben jobb), pedig ezt minden reggel megteszed, aztán felülsz és felhúzod a redőnyt. De most nem. Csak fekszel mozdulatlan, és győzködöd magad a felkelés fontosságáról. Eltelik tíz perc, mikor megteszed a fordulatot, ami ugyan nem Páli, de a napodra nagy hatással van, hiszen most kezdődik. Pár másodperc, és felhúzod a redőnyt, majd a "Mit várok ebben az évben?" listáról kihúzod a tavaszt. Az erőd, ami most nem egy építmény, hanem egy belső akármi, megjön, felöltözöl és lemész reggelizni. Közben végignézed, ahogy kedvenc anyukád megcsinálja neked a szendvicseket, amiket aznap jóízűen el fogsz fogyasztani. A buszon rájössz, hogy a történelem ismétli önmagát, de ez egy cseppet sem zavar, mert ezer ágra süt a Nap. Az iskolában csak tengsz-lengsz, semmihez sincs kedved. A koleszban unatkozol, aztán hív (nem, nem AIDS-es) haverod, hogy menjetek a városba. Ettől megjön az életkedved, befizeted a kollégiumi díjat, aminek 20-a a határideje, majd járkáltok a központban, ahol csupa életvidám embert látsz. Bevásárolsz, veszel akciós "Mert a pöttyös az igazi!" túrórudit. Gyalogolván a koleszba, látod az arcát egy pillanatra egy nőnemű humanoidnak, és hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ismered, vagy nem. Filózol ezen még egy kicsit, majd ráhagyod. Este a hangulatod visszaesik a béka segge alá, nem tudsz jót aludni, pedig fáradt voltál.

"Szerinted így már értik, hogy milyen 90 évesnek lenni?" Nem valószínű, de jelen pillanatban nem is zavar. Talán máskor elmesélem. De sokkal célravezetőbb, ha megkérdeznek egy ilyen korban lévő embert. És ha már ott vannak, akkor beszélgessenek a régi időkről, a háborúról, vagy csak az időjárásról.