Reggel szörnyen betegen ébredtem, alig éltem, volt minden bajom. Az orrom tele volt, fáradt voltam, fájt mindenem. De még ezen hátráltató, elszomorító, kiábrándító körülmények sem tántorítottak el attól, hogy bemenjek Analízis I. gyakorlatra. Itt az állapotom nem sokat javult, pedig a Nap is sütött, ami viszont az elmúlt napok időjárását figyelembe véve volt meglepő. Két hét múlva zh említett tárgyból, addig készülök rá. Jól meg kéne írni, hogy legalább ez "meglegyen". Tesire érthető okok miatt nem mentem, így még mindig három alkalommal kell megjelennem, ami szinte már semmi. Fizikán már kezdtem magam rosszul érezni. Na nem az lefolyású betegségem miatt, hanem maga az óra volt lehangoló. Nem értek semmit, csak röpködnek a nyomó és húzó erők, amiknek hasznát nem tudom, hogy hol fogom venni, de valamire biztos jók. Például arra, hogy megmondjam, mekkora vízszintes erővel kell tolnom egy 400N súlyú testet egy 30 fokos emelkedőn ahhoz, hogy fölfelé mozogjon, ha a súrlódási együttható 0,1? 288 N-nal. Ezen izgalmas és szörnyen hasznos gyakorlat után elmentem ebédelni anyukámmal, aki végig arról faggatott, hogy mit szeretnék? Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, mert igazából nincs szükségem semmire. Viszont rendeltem egy "ünnepi" ebédet valószínűleg csütörtökre. Azért valószínűleg, mert még nem tudom, hogy mikor megyek haza.
18 órakor haverral megnéztünk egy aikido edzést. Nem egy megerőltető küzdősport az biztos. Az edzés úgy nézett ki, mint egy táncóra, csak nem volt zene. Nézni unalmas volt. Az edző szinte nem szól semmit, ha mégis, azt sem magyarul. De csinálni sem lehet túl izgalmas, mert minden lassított felvételben történik. Ezzel nem megyek sokra egy hónap edzés után egy kocsmai verekedésben. Azoknak való, akiknek egyensúlyban él testük és lelkük. Na meg Steven Segal rajongók. Azon bionikus létformák, akik nem szeretik Segalt (talán ők vannak többen, érthető okok miatt) és leszarják a testüket meg a lelküket, azok válasszanak valami más harcművészetet.