Azt mondják az okosok, meg a bölcsek és azok, akik bölcsességeket idéznek, hogy mindennek a vége, valami újnak a kezdete. Ez december utolsó napjára egészen biztosan igaz, hiszen nem csak egy új nap, egy új hónap, hanem egy új év is kezdődik. Amikor az ember másnaposságon kívül sok dolgot nem érez. Belemehetnék vissza emlékezésekbe, de nem teszem, mert madafaka ámmonabót! Na meg scotch-kólát is iszok. Főleg azért, mert a gyömbér elfogyott és napközben nem gondoltam arra, hogy este még kellhet...

Mindennek a lényege annyi, hogy szombaton találkozok vele több, mint két hét után. Viszem a maradék dolgait (már amennyit el tudok vinni BKV-val) és kiöntöm a szívem. Ha úgy tetszik lezárom a kapcsolatunkat, pedig még mindig vágyom rá, nélküle nem érzem magam teljes embernek. Pedig bizonyos szociális dolgokban jobban érzem magam, szinte megvan az, ami régen is volt. Csak későn jött, én későn eszméltem, Ő lezárta (legalábbis ezt mondta hétfőn a telefonban), én szeretem, meg tudnám adni neki azt, amire vágyik. Sőt! Meg akarom adni neki, de már nincs rá lehetőségem. Nem azt mondom, hogy lemondok róla, csak megpróbálok nyitni, másra is gondolni. Valószínűleg hosszú ideig nem fog menni, de utána jó lesz. Most még Őt keresem mindenhol, de később ez el fog múlni. Aztán előfordulhat az, hogy évek múlva, rengeteg tapasztalattal a hátunk mögött találkozunk. Vagy nem. Lehet, hogy ez csak felvezetés volt ehhez az ÉLET nevű dologhoz. Mondjuk egy elég bunkó módon összerakott felvezetés ez, de hát ez van. Ahogy egy jó barátom mondta:

Az élet olyan mint a gyereknadrág: rövid és szaros.

Nem hülyeség. Szokták mondani, hogy az élet minden pillanatát ki kell élvezni, élni kell, mert hamar elszalad a fiatalság, utána lesz fontosabb dolga is az embernek. Ez az, amit lehet több módon is értelmezni. Élvezzem minél több emberrel, hiszen csak ez az egy életem van, ki kell próbálni mindent, hogy tudjam, hogy milyen. De lehet ezt úgy is, hogy van valaki mellettem, aki mellett egész embernek érzem magam, aki kiegészít, minden tekintetben olyan, amilyenre vágyok. Persze egy kis csiszolásra szorul, ahogy mindenki, de Ő az. Lehet, hogy nyálasnak, tininek tűnik, de így gondolom. Persze lehet ez félelem is az újtól, a már sokat látott csalódás, de így érzem.

Persze fél év múlva előfordulhat az is, hogy teli pofával röhögök ezen a bejegyzésen, de nem ilyen vagyok. Néha jó lenne ilyennek lenni, csak menni előre, nem törődni semmivel, nem törődni senkivel, csak magamat nézni, de nem megy. Egy pillanatra átvillan az agyamon, elképzelem, de nem tudnám megvalósítani. Úriembernek neveltek, úriember vagyok. Pedig nincs lovam (filmes utalás, ha nem értenéd, k. olvasó.

Így hát kortyolok a scotch-kólámból még egyet, kívánok boldog új évet a 2010-es évre kedves olvasóm és holnap megpróbálom ezt nem visszaolvasni.

Nem tettem le rólad.

ÁMMONABÓT MADAFAKA!

Két napja rájöttem, hogy a bourbon whiskey az nem jó, a scotch sokkal finomabb. Főleg gyömbérrel, mert tisztán a whiskey-t nem igen iszom meg. Rengeteg jéggel talán, de a fintorgás így is megmarad. Azért a Fekete Jánost megízlelem majd önnön magában, de nem sok reményt fűzök a tartós kapcsolatunkhoz.

Az italozás emellett az igen fontos felismerés mellett arra is jó volt, hogy este tudjak aludni. Két pohárral benyomtam, az agyam kicsit eltompult, jobb lett a kedvem, jobbat aludtam. Tehát a reggelem is jobb volt, ami kihatott az egész napomra. Hogy aztán este megint kelljen egy kevés alkohol. De legalább van ellenszer! :D

Hogy az este az év utolsó napján milyen lesz? Természetesen a négy tervből az egyik valósul meg, mert más nem jutott eszembe. Csak nagyon fura, hogy már vagy két hete nem láttam, csak a hangját hallottam háromszor. Amióta ismerem csupán kétszer fordult elő, hogy huzamosabb ideig nem láttam, de akkor még nem voltunk együtt. Csak reméltük, hogy így lesz. Most is hasonló a helyzet, csak annyiban módosult, hogy én remélek, Ő meg tovább lépked. Nem különösebben boldog, ösztönző szituáció.

Hétvégén lezárul.

Írni kellene, mert a gondolatok szétnyomják a fejemet, de nem merem. Félre érti, rosszul értelmezi, mást magyaráz bele, kiemel. Ahogy szokta. De írásban az ilyet nem is lehet megbeszélni, személyesen kell, alkohol társaságában, hogy oldja a hangulatot, tompítsa az agyad, hogy csak beszélj. Persze nem jön össze, így megpróbálom kiírni magamból, aminek a második mondat lesz a következménye, tehát kezdődik minden elölről. Ha bent tartom...

De legalább Szent este (kis- vagy nagybetű?) nem voltam egyedül, így nem történtek fura dolgok a könnycsatornáimmal. Mi lesz ebből? És mikor?

Annyira boldog lennék.

Az életem legszebb két éve volt ez. Amióta itt vagyok Pesten ismerem, ahogy jobban megismertem, elkezdtem szeretni. Majd szerelmes lettem. Azóta a világ legboldogabb emberének éreztem magam, együtt voltunk, Ő is boldog volt. Mindennél boldogabb. Egymástól voltunk boldogok, amit együtt csináltunk, attól boldogok voltunk. Mindentől. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, legyen szó másnapos csipkebogyó szedésről, sorozat nézésről, szórólapozásról valamelyik gusztustalan aluljáróban, este vacsora közben. Együtt aludtunk, hallgattuk egymás szuszogását, boldogan aludtunk el, hiszen tudtuk, hogy amikor másnap reggel felkelünk és kinyitjuk a szemünket, a másikunk ott lesz. Mosolyogva ébredtünk, minden nap szép volt.

Aztán ez a sok jó már nem tudott jobb lenni. Egy ideig bírtuk, hiszen a jó nem lett rosszabb, ugyanúgy jó volt minden, de belefáradtunk. Aztán nem mertem lépni, hiába kérte és figyelmeztetett, hogy kellene, nem tettem meg. Belefáradtunk a túl hamar jött jóba. Pedig kaptunk figyelmeztetést több oldalról, én is szóltam, hogy vigyáznunk kell, de akkor még másként látott mindent.

Félt.

Félt egy újabb kudarctól, egy újabb csalódástól, félt attól, hogy elveszt, nem leszünk többé boldogak. Együtt. Aztán ez elmúlt, együtt voltunk, boldogok voltunk, de túl sok volt. Túl korán jött és nem korunkhoz méltón kezeltük a helyzetet. De nem is tudtuk volna, mert a helyzet ezt nem tette lehetővé. Ha csak ketten lettünk volna, valószínűleg mindez most nem kerül ide, nem tudja meg az egész világ, hogy most én félek.

Félek attól, hogy többé nem leszek olyan boldog, mint amilyen boldog voltam Vele. Csak is Vele, senki mással. Úgy érzem, hogy egy részem tűnt el, hogy mindannak, amit nélküle csinálok, nincs értelme. Hiszen este 11-kor nem fog betoppanni a bejárati ajtón, köszönni a gyönyörű hangjával és rám nézni a csillogó szemével, finoman megcsókolni.

Félek.

Pedig nem szabadna, hiszen még mindig itt van, bármikor láthatom, bármikor tudok Vele beszélni. De mégis elvesztettem.

Nem merem elengedni, ragaszkodok hozzá, mert az elmúlt két hét, ahhoz a gyönyörű két évhez képest semmi.

SZERETEM!

Ahogy már említettem volt, Twitter júzer lettem. Azóta már kilenc tweetem van, ami majdnem tíz, szóval nemsokára ünneplünk. Remélem kapok majd üdvözlő lapokat vagy legalább tweet üdvözleteket. Egyébiránt az életem nem lett jobb, szebb, tökéletesebb, boldogabb mióta használom ezt az oldalt, de néha jó kiírni az éppen bennem kavargó gondolatokat. Ezek többsége, ahogy olvasható, nem pont bölcsességek.

Egész csodás hétvégémet Maglódon az Auchanban fogom tölteni, de legalább pénzt keresek vele. Igaz, hogy rongyosra fogom jártatni a szép kis számat, de hátha vesz valaki egy Dolce Dusto gépet. Jövő hétvégén meg a soroksári ElectroWorldben leszek. Ott több esélyem lesz eladni, tehát több esélyem lesz több pénzt szerezni. Egyébként nem rossz dolog ez a hostkodás, hamarabb is lecsaphattam volna erre.Ott vannak ugye a nem éppen ronda hostessek, akikkel lehet beszélgetni, lehet legeltetni a szemedet. Ott van még a nem annyira szánalmas fizetés, amiből egész jól lehet majd számlákat fizetni. ... Asszem ennyi, több jó dolog nincs benne.