Az életem legszebb két éve volt ez. Amióta itt vagyok Pesten ismerem, ahogy jobban megismertem, elkezdtem szeretni. Majd szerelmes lettem. Azóta a világ legboldogabb emberének éreztem magam, együtt voltunk, Ő is boldog volt. Mindennél boldogabb. Egymástól voltunk boldogok, amit együtt csináltunk, attól boldogok voltunk. Mindentől. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, legyen szó másnapos csipkebogyó szedésről, sorozat nézésről, szórólapozásról valamelyik gusztustalan aluljáróban, este vacsora közben. Együtt aludtunk, hallgattuk egymás szuszogását, boldogan aludtunk el, hiszen tudtuk, hogy amikor másnap reggel felkelünk és kinyitjuk a szemünket, a másikunk ott lesz. Mosolyogva ébredtünk, minden nap szép volt.

Aztán ez a sok jó már nem tudott jobb lenni. Egy ideig bírtuk, hiszen a jó nem lett rosszabb, ugyanúgy jó volt minden, de belefáradtunk. Aztán nem mertem lépni, hiába kérte és figyelmeztetett, hogy kellene, nem tettem meg. Belefáradtunk a túl hamar jött jóba. Pedig kaptunk figyelmeztetést több oldalról, én is szóltam, hogy vigyáznunk kell, de akkor még másként látott mindent.

Félt.

Félt egy újabb kudarctól, egy újabb csalódástól, félt attól, hogy elveszt, nem leszünk többé boldogak. Együtt. Aztán ez elmúlt, együtt voltunk, boldogok voltunk, de túl sok volt. Túl korán jött és nem korunkhoz méltón kezeltük a helyzetet. De nem is tudtuk volna, mert a helyzet ezt nem tette lehetővé. Ha csak ketten lettünk volna, valószínűleg mindez most nem kerül ide, nem tudja meg az egész világ, hogy most én félek.

Félek attól, hogy többé nem leszek olyan boldog, mint amilyen boldog voltam Vele. Csak is Vele, senki mással. Úgy érzem, hogy egy részem tűnt el, hogy mindannak, amit nélküle csinálok, nincs értelme. Hiszen este 11-kor nem fog betoppanni a bejárati ajtón, köszönni a gyönyörű hangjával és rám nézni a csillogó szemével, finoman megcsókolni.

Félek.

Pedig nem szabadna, hiszen még mindig itt van, bármikor láthatom, bármikor tudok Vele beszélni. De mégis elvesztettem.

Nem merem elengedni, ragaszkodok hozzá, mert az elmúlt két hét, ahhoz a gyönyörű két évhez képest semmi.

SZERETEM!