A cím nem pontosan úgy értendő, mint amit jelent.

Az elmúlt pár bejegyzésben már utaltam rá, Twitteren meg még annál is jobban, hogy az élet mostanában nem is olyan szép, mint amilyen lenni szokott. Gatita már hónapokkal ezelőtt leírta, de nem hatott a dolog. Azóta persze millió dolog történt, sok olyan is, ami miatt könnyű testi sértést kellett volna végrehajtani, de az élet nem lett szebb. Egy hete igencsak csúnyábbra fordult, de az ember próbált nem arra gondolni, ami éppen volt, hanem a nem túl távoli, meglepően sok reménnyel kecsegtető jövőbe tekintett.

Minderre nem lett volna szükség, ha a nyár máshogy alakul, ha jobban figyelek. Félreértés ne essék, nem ostorozom magam, csak elgondolkozok dolgokon, amik akkor nem tűntek fontosnak. Egész érdekes dolgokra jön rá az ember, valószínűleg későn.

Aztán ma délelőtt megtörtént a világ összeomlása, ami az agyam akkori működését is összetörte, a processzor leállt, a tápból a működtető füst kiszállt. Pedig ott volt (van?) előttem az utolsó szalmaszál, ami segíthet, de magamtól rá nem jöttem volna. Aztán Caesar elhintett egy mondatot azt a mondatot, aminek akkor és ott eszembe kellett volna jutnia, de a fentebb említett problémák miatt nem jutott.  Ezen felül a (szinte már túlságosan is) meggyőző beszéd volt az, ami elnyomott mindent, csak a világvége maradt szem előtt.  Nem akarom magamat mindenféle dologgal áltatni, de ez mégis ott motoszkál az emberben.

Ha elolvastad, ne gondolj semmire, úgyis beszélünk a héten, addigra még meg is gondolhatom magam.