Fura lény az ember. Ha valami tetszik neki, jól működik, akkor nem szól semmit, csak csendben élvezi. Ellenben, ha valami nem jó, rosszul működik, valamit változtatni kellene, azonnal szól. Eleinte csak finoman, de később már keményebben jelzi, hogy itt kérem olyan események történnek, melyek nem jók. Előfordulhat, hogy ezek a rossz dolgok csupán apróságok (sőt!), ritkán fordulnak elő, de akkor is megemlíti. Ilyenkor a másik oldalon álló, aki felé megtörténik a hiba bejelentés, csak pislog, hogy már megint rossz valami, ennek már megint baja van. Pedig közben ott van rengeteg jó dolog, amiről nem esik szó, mert jó, az ember így fogadja el, természetes.

Céltalanul menni előre még mindig nem jó dolog, pedig már sokkal jobb. Vagy inkább másabb. Mégis hiányzik valami, ami adna egy támpontot, valami olyan, ami mutatja az irányt, hogy merre kellene menni. Hiába nézem a csillagokat, hogy vezessenek, minden este máshogy állnak, csak bolyongok a nagy semmiben. Néha találok érdekesnek tűnő dolgokat, próbálom elérni őket, de a csillagok hívnak, hogy menjek tovább. És én megyek, megyek, megyek. Céltalanul, a semmibe. Hátra nem merek nézni, mert amikor legutóbb megtettem, szörnyűséget láttam, megrémültem. Azóta tekintek mereven előre, várom, hogy a csillagok vezessenek. De nem segítenek.

A péntek este tökéletesen példázza azt, hogy az elmúlt időszakban nem kicsit csúsztam szét, elsősorban lelkileg. Ami innentől mindenre hatással van, amin nagyobb mennyiségű alkohol bevitele semmit sem segít. Hacsak nem nyitja fel az ember szemét, hogy ideje lenne tenni valamit, mert ez így nem jó. Ezt tette. Már régen is volt ilyen, akkor is segítettek a keményen homályos emlékek, a teleportálások, a rossz érzés a pici lelkemben. Ettől függetlenül boldogabb lennék, ha nem így sikerült volna az összekapás, de a cél szentesíti az eszközt. De legalábbis az ember másként tekint az eseményekre. Egy kicsit.

Szombaton elhatároztuk, hogy megnézzük a Farkasembert moziban, mert kell a kultúra, nem árt járni a várost, ha már úgyis annyi a dolgunk. Az első vetítést lekéstük, mert itthonról egy óra alatt akkora távolságot tettünk meg BKV-val, ami gyalogosan 20 perc lett volna. Azaz a film kezdése előtt 20 perccel itthonról 20 percnyire voltunk. Hazajöttünk, majd egy jó óra múlva újra nekifutottunk a dolognak, immáron sikerrel. Természetesen a siker nem adta könnyen magát. Beértünk a NyugatiVégbe, alig 10 perccel a kezdés előtt. Átrohantunk az épületen, sebtiben megvettük a jegyet, kártyával, mert az milyen jó (igen, a tranzakció elég lassú volt), megvettük a nassolni valót, majd kezeltettük a jegyet ("ötös terem lesz, jó szórakozást") és beültünk a filmre. Kellemes, 12-es karikás előzetesek mentek, egy filmet le is fogok tölt meg is fogok nézni a moziban, majd elkezdődött a film.

12-es besorolás. o_O

Kellemes zene. o_O

A kék ég, felhőkkel. o_O

A főszerepben George Clooney. o_O

Jegy előkap, terem szám leellenőriz. Fejjel lefelé nézem! Megfordít. Kilences terem. Hogy az a jó @&°`íđÄ·°Ł][ß~! Felöltözik, pop-corn, gyömbér összeszed, többi nézőn átverekszik, teremből kirohan, másik termet megkeres, reménykedik, hogy még nem megy a film, teremajtó kiránt, berohan. Pont kezdődik a film. Lépcsőn fel, a megfelelő sor kiválaszt, két üres helyre beül, elhelyezkedik.

A film végül megérte a fáradtságot, de meglepő fordulatok nincsenek benne, jól összerakták, néhol megugrik az ember, kellően brutális és a vége is jó.

Érdekes dologra jutottam ma az életem jó és rossz időszakai, valamint a főiskolára járásaim között.

2005-ben az érettségi után felvettek a GAMF-ra, aminek akkor és ott örültem, hiszen csak felvettek, sikerült összeszednem annyi pontot, hogy bejussak egy jó főiskolára. Ki ne örült volna? Aztán elkezdődött az év, jártam órákra, de nem éreztem jól magam. A kisebbik baj az volt, hogy nem ismertem szinte senkit, de ezen az ember könnyen tud segíteni, főleg, ha kollégiumban van. Akaratlanul is megismeri a többieket. Kivéve, ha ideggörcsöt kap már magától a kollégium említésétől is. De nem lehetett mást tenni, ez volt a legolcsóbb, legegyszerűbb megoldás és a kollégium  tiszta mókáról és kacagásról szól. Hiszen mindenki ezt mondja, miért ne lenne így? Még a filmekben is azt látjuk, hogy a fiatalok élvezik a kollégista létet (persze a nagy Amerika az más, de a kollégium az kollégium marad), buliznak, ökörködnek, segítenek a másiknak, csajoznak, stb. Persze, ha a kollégium úgy néz ki, mint egy munkásszálló, mert az volt, a fürdő közös és ronda, a szoba is ronda, akkor az ember nehezen tud asszimilálódni. Az a két félév életem talán legrosszabb/érdemtelenebb időszaka volt. Az iskola nem érdekelt, csak bejártam, így a vizsgák sem sikerültek, alig gyűjtöttem kreditet. Hétvégente itthon otthon voltam, mentünk a városba, éltük az éjszakai életet, majd hétfő reggel a 6:30-as busszal vágtattunk be Kecskemétre. Nem sok motivációm volt. A legrosszabb a tél volt, amikor mindenféle előjel nélkül, szinte minden nap elkezdett vérezni az orrom, volt, hogy erre keltem. De ezekről annak idején írtam, akit érdekel, keresse vissza, igazán érdekesek és felemelőek.

Az egész kedvetlenségnek az lett a vége, hogy két félév alatt összesen 24 kreditet kapartam össze, átkerültem fizetősre, nem örültem. Vagyis de, mert ez egy lépés volt afelé, hogy otthagyjam azt az iskolát, csináljak valami mást, amiben jól fogom magamat érezni. Szépen telt a nyár, majd egyszer anyum elém állt, hogy talált nekem iskolát! Egy közepes éljen!-nel megnéztem, hogy mi az. Atalanta Üzleti Szakiskola. OKJ. Felsőfokú. Jól ki is néztem magamnak az Intézményi kommunikátor szakot, de ott nem volt követelmény a nyelvvizsga a szakvizsgához, így azt kilőttük, lett helyette az Idegenforgalmi szakmenedzser. Mindezt Pesten, ahol eddig csak nyaralni voltam a nagybátyáméknál, fiatalon. Egyedül sosem jártam abban a városban, a közlekedésről annyit tudtam, hogy BKV-nak hívják és sok felé jár. Valamint metrózni jó. De mégis tetszett, lelkesített, érdekelt, hogy mi lesz ott velem.

Elkezdődött az iskola, ahol fél évig azt hitték rólam, hogy néma vagyok, de legalábbis a szókincsem a köszönésen kívül sokra nem terjed ki, de néha mondok olyanokat, hogy mindenki lefordul a székről. Majd feloldódtam, megismertem a többieket, elkezdtem adni önmagamat, jól éreztem magam. A második félév végére kifejezetten boldog voltam, szinte vártam a szeptembert, hogy visszakerüljek, újra velük és Vele legyek.Mert ugye Gatitát is ott ismertem meg, minden nap együtt mentünk haza és mesélt, mesél, mesélt, mesélt és mesélt. Néha én is reagáltam a dolgokra, majd egy idő után meséltem én is, beszélgettünk, hülyéskedtünk, még jobban feloldódtam a többiek között. Az utolsó májusi napon nem is akartam ott hagyni a Népligetben, de nem tudtam ezt mire vélni. Az egész nyáron alig telt úgy el nap, hogy ne beszéltünk volna, valamikor júniusban(?) volt Bumbi találkozó is Vicánál (holdfényes-medencés), ahol kezdett letisztulni a kép. Szeptemberben felpörögtek kicsit az események, de mivel úgy vagyok gyárilag leprogramozva, ahogy, elég lassan lépkedtem, de végül megtettem azt, amit már a medencében akartam. Felhőtlenül boldog voltam, az iskolában is jól éreztem magam, Pestet is megszoktam már, minden jó volt.

2008-ban jól átjelentkeztem a Wekerléről a ZSKF-re, ahova 2009. szeptembere óta járok, most éppen alacsony lelkesedéssel. Maga a szak tetszik, az oktatással sincs baj, de a főiskolás élet még mindig nem tetszik. A többiek többnyire frissen érettségizettek, oda meg vissza vannak a főiskolás élettől, lelkesek, mókáznak és kacagnak. De ez sem győzött meg arról, hogy nekem kell a nappali tagozatos főiskola. A szeptember és október munka nélkül, teát pénz nélkül telt, hiába jött meg a diákhitel október közepén, be kellett fizetni a tandíjat költségtérítést, vettem előszoba bútort, voltunk Tutanhamon kiállításon valamint a Bakonyban, nem segített, mert nem volt munkám. A helyzet novemberre csak fokozódott, a már linkelt bejegyzéseket nem vettem figyelembe, kizártam a dolgokat, rosszul kezeltem a problémákat. Aztán összeállt minden, rájöttem, hogy mit és kit akarok, elkezdtem összeszedni magam, fondorlatos terveket szőttem. Ahogy a legtöbb dolgot, ezt is magamban tettem, miközben a viselkedésem nem sokat változott. Pedig már egy akkora lista állt össze, hogy nem láttam az elejét. A kettőnk közti problémák, minimális kommunikáció, teszetoszaság az itthoni kapcsolatokra is rányomta a bélyegét, meglehetősen hűvösre váltottak bizonyos viszonyok, amiket nem tudtam kezelni. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, ezért megpróbáltam magamban lejátszani a lehetőségeket, átgondolni, hogy melyik lenne a legjobb.

De ezt sikerült addig húzni, amíg már késő lett, az eseményekhez közöm nem volt, alig láttuk egymást, elvesztettem a helyem a szemében. És amikor elment, gondolkozás címszó alatt, azt hittem, hogy ez még menthető, hogy rendbe tudom hozni azt, amit elcsesztem, tudom mit kell tennem, hiszen tudom, hogy mit akarok, tudom, hogyan fogom elérni. Aztán pontosan három hónappal azután, hogy elkezdtem járni a ZSKF-re, szakítottunk, egyedül maradtam. Hiába volt már egy jól fizető host munkám, amivel pont annyi pénzt tudtam termelni, amennyire szükségünk volt, hiába kezdett a társasági énem is újra előbújni, hiába kezdtem el lelkesedni és tervezni, várnia  lehetőséget, hogy mindazt megtegyük, hogy megkapja a karácsonyi ajándékát, semmi sem lett belőle.

Tehát mindebből azt láthatjuk, hogy a nappali tagozatos főiskola a magánéletemet apró kicsi darabokra tépi, megrágja, kiköpi, lehugyozza, majd az óceánba szórja egy repülőről. De csak azért, hogy ne találjanak egymásra.

Hihetetlen, hogy mekkora egy segg voltam.

Másfél hónappal az új év kezdete után az ember belegondol, hogy eddig mit tett, az esetleges fogadalmakból és/vagy tervekből mit valósított meg. Eddig sokat nem tudok felmutatni, pedig nm voltak nagyobb terveim annál, mint megszüntetni a telet, elhozni a nyarat és a napsütést. Éppen ezért inkább hagyom az egészet a természetre, az elmúlt pár ezer évben meg tudta nélkülem, talán most is sikerülni fog neki. Csak siessen, mert az, hogy Budapesten reggel 9-kor mínusz 0°C van, az kiábrándító. Először elmerengtem, hogy mégis hogyan lehet negatív nulla fok, amikor rájöttem, hogy a borult idő miatt. Napsütésben ugyanez a nulla fok pozitív lenne. Azóta már 3°C a hőmérséklet (szinte melegem is van), a hó rendületlenül olvad, hét végére talán elmúlik. Remélem, hogy odafent északon, ahova iskolába járok, takarítják a járdákat, mert nem szeretném megint nyakig feláztatni magamat, mint múlt héten. Nem volt jó érzés. Pedig a járáskultúrámmal nincs is különösebb probléma, a nadrág a hülye. De tényleg, ez egy ilyen nadrág.

Nichts ist für dich

Nichts war für dich

Nichts bleibt für dich

Für immer.

Képzelj magad elé egy kétajtós szekrényt, aminek rengeteg kisebb-nagyobb fiókja van. Mindegyikben van valami, legyen hasznos vagy haszontalan, értékes vagy csak eszmei értékű. A szekrény egy teljes, egész képet mutat. Most képzeld el, hogy a fiókok fele vagy nincs a helyén vagy teljesen üres. Válogatás nélkül tűntek el belőle a dolgok, de nincs olyan pontja, amit ne érintett volna ez az üresedés. Na így érzem magam már nagyon régóta, nem tudom, hogy honnan fogom visszaszerezni legalább a fiókokat, hogy megtöltsem őket. A régi tartalmuk? Elveszett. Egy részét meg fogom találni és a helyükre kerülnek, de a fiókok többsége üresen fog tátongani. Amíg keresem az elveszett részeket, az egészet át kell rendezni, új rendszert kell kitalálni, minden máshová fog kerülni. Egy ekkora szekrénynél ez nagyon komoly munka és nagyon sokáig is tarthat. Sajnos sokáig is fog tartani.

Nem tudom, hogy miért tört rám megint a világvége hangulat, de itt van. Nagyon jól tudom, hogy miért van, a szervezetem tudja, hogy mi következik, de az eszem látja, hogy nem lesz semmi. A szervezetem meg nem érti, erőlködik, tudni akarja. Sajnos nincs szeme, hogy lássa. Esténként érzi, de nem látja.

Meddig tart még?! MEDDIG?

Ahogy a hóhért fenyegetik a közmondásban. Ez történt velem tegnap, pedig a moderálás az én dolgom, én teszem helyre a népeket, törlöm az oda nem illő dolgokat. Most mégsem ez történt. Történt ugyanis, hogy este lelkesen olvasgattam a zinternetet, amikor is halvány mosoly terült szét gyönyörű arcomon. Amint végeztem az olvasással jobbra néztem (elsőre ment), és egy erős vigyor terült szét a fejemen. Valamint millió gondolat és elmélet, amiktől egészen jó kedvem lett, rám is ragadt egész sokáig, jó érzés volt. Már akkor is tudtam, hogy csak átmeneti a dolog, de az a fura érzés, kicsit talán bizsergés, még mindig bennem van. És tetszik. Mosolygásra ösztönöz. *mosolyog*

Aki ismer, az tudja, hogy milyen a viszonyom az elektronikus zenével: hallgassa és csinálja, akinek tetszik, de engem hagyjanak vele békén. Mondjuk akad néhány alkotás, amit szeretek, de azokhoz fűződik valamilyen emlékem. A másfél órás megamixet, DJ Idiótától nem lennék képek meghallgatni. Nekem a jó kis rock/metál vonulat tetszik, ott van valódi zene, nem csak húzogatni kell a gombokat, meg rángatni a kiálló biszbaszokat. Húzogatni egészen mást kell. Annyit még segítek, hogy az is kiáll valahonnan. De valamikor a csodás múlt hetünkön egy jó barátom megdobott egy Youtube linkkel, ahol egy esztétikailag erős kihívásokkal küzdő srác zenét csinál. Szintetizátorral. Vagy éppen kettővel.  Aztán a végén ad neki egy kis számítógépes támogatást és olyan zenéket csinál, aminek a címe az lesz, hogy Remix to a Remix. Eddig kettő CD-je került fel a világhálóra kapható a boltokban, mindkettőt érdemes beszerezni, meglepően jó. Nagyjából annyira, mint a Heavy Rain demója. Nálam már legalább három órája pörögnek és nem bírom megunni. Vidám, szomorú, lazulós, felpörgetős. Mindent tud.

Ennyi napja tart a szorgalmi időszak és már nem szeretem. Azt, hogy mennyi van még hátra, nem merem megszámolni. Viszont az órarendem legalább gagyi. A keddemet már szabaddá tettem, amitől a péntek lett hosszabb, de ekkor úgyis be kell menni, mert kötelező óra lesz. A hétfő kedvfüggő nap lesz, ha jobb lesz az idő, akkor talán több kedvem lesz akkor bemenni. Ellenben a szerda az maga a halál, kéthetente. Ha jogból megkapom a felmentést, akkor még a halálnál is rosszabb lesz, de majd kibírom valahogyan.

De négy napja tart a február is, ami havas, mint tavaly és szürke, mint mindig. Viszont minden egyes nappal egyre kijjebb megyünk a télből, jön tavasz, dagad a fa... Értitek. Bár ez a szerv nem pont a tavasz közeledtétől dagad, hanem mástól, de ebbe most nem menjünk bele.