Érdekes dologra jutottam ma az életem jó és rossz időszakai, valamint a főiskolára járásaim között.

2005-ben az érettségi után felvettek a GAMF-ra, aminek akkor és ott örültem, hiszen csak felvettek, sikerült összeszednem annyi pontot, hogy bejussak egy jó főiskolára. Ki ne örült volna? Aztán elkezdődött az év, jártam órákra, de nem éreztem jól magam. A kisebbik baj az volt, hogy nem ismertem szinte senkit, de ezen az ember könnyen tud segíteni, főleg, ha kollégiumban van. Akaratlanul is megismeri a többieket. Kivéve, ha ideggörcsöt kap már magától a kollégium említésétől is. De nem lehetett mást tenni, ez volt a legolcsóbb, legegyszerűbb megoldás és a kollégium  tiszta mókáról és kacagásról szól. Hiszen mindenki ezt mondja, miért ne lenne így? Még a filmekben is azt látjuk, hogy a fiatalok élvezik a kollégista létet (persze a nagy Amerika az más, de a kollégium az kollégium marad), buliznak, ökörködnek, segítenek a másiknak, csajoznak, stb. Persze, ha a kollégium úgy néz ki, mint egy munkásszálló, mert az volt, a fürdő közös és ronda, a szoba is ronda, akkor az ember nehezen tud asszimilálódni. Az a két félév életem talán legrosszabb/érdemtelenebb időszaka volt. Az iskola nem érdekelt, csak bejártam, így a vizsgák sem sikerültek, alig gyűjtöttem kreditet. Hétvégente itthon otthon voltam, mentünk a városba, éltük az éjszakai életet, majd hétfő reggel a 6:30-as busszal vágtattunk be Kecskemétre. Nem sok motivációm volt. A legrosszabb a tél volt, amikor mindenféle előjel nélkül, szinte minden nap elkezdett vérezni az orrom, volt, hogy erre keltem. De ezekről annak idején írtam, akit érdekel, keresse vissza, igazán érdekesek és felemelőek.

Az egész kedvetlenségnek az lett a vége, hogy két félév alatt összesen 24 kreditet kapartam össze, átkerültem fizetősre, nem örültem. Vagyis de, mert ez egy lépés volt afelé, hogy otthagyjam azt az iskolát, csináljak valami mást, amiben jól fogom magamat érezni. Szépen telt a nyár, majd egyszer anyum elém állt, hogy talált nekem iskolát! Egy közepes éljen!-nel megnéztem, hogy mi az. Atalanta Üzleti Szakiskola. OKJ. Felsőfokú. Jól ki is néztem magamnak az Intézményi kommunikátor szakot, de ott nem volt követelmény a nyelvvizsga a szakvizsgához, így azt kilőttük, lett helyette az Idegenforgalmi szakmenedzser. Mindezt Pesten, ahol eddig csak nyaralni voltam a nagybátyáméknál, fiatalon. Egyedül sosem jártam abban a városban, a közlekedésről annyit tudtam, hogy BKV-nak hívják és sok felé jár. Valamint metrózni jó. De mégis tetszett, lelkesített, érdekelt, hogy mi lesz ott velem.

Elkezdődött az iskola, ahol fél évig azt hitték rólam, hogy néma vagyok, de legalábbis a szókincsem a köszönésen kívül sokra nem terjed ki, de néha mondok olyanokat, hogy mindenki lefordul a székről. Majd feloldódtam, megismertem a többieket, elkezdtem adni önmagamat, jól éreztem magam. A második félév végére kifejezetten boldog voltam, szinte vártam a szeptembert, hogy visszakerüljek, újra velük és Vele legyek.Mert ugye Gatitát is ott ismertem meg, minden nap együtt mentünk haza és mesélt, mesél, mesélt, mesélt és mesélt. Néha én is reagáltam a dolgokra, majd egy idő után meséltem én is, beszélgettünk, hülyéskedtünk, még jobban feloldódtam a többiek között. Az utolsó májusi napon nem is akartam ott hagyni a Népligetben, de nem tudtam ezt mire vélni. Az egész nyáron alig telt úgy el nap, hogy ne beszéltünk volna, valamikor júniusban(?) volt Bumbi találkozó is Vicánál (holdfényes-medencés), ahol kezdett letisztulni a kép. Szeptemberben felpörögtek kicsit az események, de mivel úgy vagyok gyárilag leprogramozva, ahogy, elég lassan lépkedtem, de végül megtettem azt, amit már a medencében akartam. Felhőtlenül boldog voltam, az iskolában is jól éreztem magam, Pestet is megszoktam már, minden jó volt.

2008-ban jól átjelentkeztem a Wekerléről a ZSKF-re, ahova 2009. szeptembere óta járok, most éppen alacsony lelkesedéssel. Maga a szak tetszik, az oktatással sincs baj, de a főiskolás élet még mindig nem tetszik. A többiek többnyire frissen érettségizettek, oda meg vissza vannak a főiskolás élettől, lelkesek, mókáznak és kacagnak. De ez sem győzött meg arról, hogy nekem kell a nappali tagozatos főiskola. A szeptember és október munka nélkül, teát pénz nélkül telt, hiába jött meg a diákhitel október közepén, be kellett fizetni a tandíjat költségtérítést, vettem előszoba bútort, voltunk Tutanhamon kiállításon valamint a Bakonyban, nem segített, mert nem volt munkám. A helyzet novemberre csak fokozódott, a már linkelt bejegyzéseket nem vettem figyelembe, kizártam a dolgokat, rosszul kezeltem a problémákat. Aztán összeállt minden, rájöttem, hogy mit és kit akarok, elkezdtem összeszedni magam, fondorlatos terveket szőttem. Ahogy a legtöbb dolgot, ezt is magamban tettem, miközben a viselkedésem nem sokat változott. Pedig már egy akkora lista állt össze, hogy nem láttam az elejét. A kettőnk közti problémák, minimális kommunikáció, teszetoszaság az itthoni kapcsolatokra is rányomta a bélyegét, meglehetősen hűvösre váltottak bizonyos viszonyok, amiket nem tudtam kezelni. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, ezért megpróbáltam magamban lejátszani a lehetőségeket, átgondolni, hogy melyik lenne a legjobb.

De ezt sikerült addig húzni, amíg már késő lett, az eseményekhez közöm nem volt, alig láttuk egymást, elvesztettem a helyem a szemében. És amikor elment, gondolkozás címszó alatt, azt hittem, hogy ez még menthető, hogy rendbe tudom hozni azt, amit elcsesztem, tudom mit kell tennem, hiszen tudom, hogy mit akarok, tudom, hogyan fogom elérni. Aztán pontosan három hónappal azután, hogy elkezdtem járni a ZSKF-re, szakítottunk, egyedül maradtam. Hiába volt már egy jól fizető host munkám, amivel pont annyi pénzt tudtam termelni, amennyire szükségünk volt, hiába kezdett a társasági énem is újra előbújni, hiába kezdtem el lelkesedni és tervezni, várnia  lehetőséget, hogy mindazt megtegyük, hogy megkapja a karácsonyi ajándékát, semmi sem lett belőle.

Tehát mindebből azt láthatjuk, hogy a nappali tagozatos főiskola a magánéletemet apró kicsi darabokra tépi, megrágja, kiköpi, lehugyozza, majd az óceánba szórja egy repülőről. De csak azért, hogy ne találjanak egymásra.

Hihetetlen, hogy mekkora egy segg voltam.