Fura lény az ember. Ha valami tetszik neki, jól működik, akkor nem szól semmit, csak csendben élvezi. Ellenben, ha valami nem jó, rosszul működik, valamit változtatni kellene, azonnal szól. Eleinte csak finoman, de később már keményebben jelzi, hogy itt kérem olyan események történnek, melyek nem jók. Előfordulhat, hogy ezek a rossz dolgok csupán apróságok (sőt!), ritkán fordulnak elő, de akkor is megemlíti. Ilyenkor a másik oldalon álló, aki felé megtörténik a hiba bejelentés, csak pislog, hogy már megint rossz valami, ennek már megint baja van. Pedig közben ott van rengeteg jó dolog, amiről nem esik szó, mert jó, az ember így fogadja el, természetes.

Céltalanul menni előre még mindig nem jó dolog, pedig már sokkal jobb. Vagy inkább másabb. Mégis hiányzik valami, ami adna egy támpontot, valami olyan, ami mutatja az irányt, hogy merre kellene menni. Hiába nézem a csillagokat, hogy vezessenek, minden este máshogy állnak, csak bolyongok a nagy semmiben. Néha találok érdekesnek tűnő dolgokat, próbálom elérni őket, de a csillagok hívnak, hogy menjek tovább. És én megyek, megyek, megyek. Céltalanul, a semmibe. Hátra nem merek nézni, mert amikor legutóbb megtettem, szörnyűséget láttam, megrémültem. Azóta tekintek mereven előre, várom, hogy a csillagok vezessenek. De nem segítenek.