Képzelj magad elé egy kétajtós szekrényt, aminek rengeteg kisebb-nagyobb fiókja van. Mindegyikben van valami, legyen hasznos vagy haszontalan, értékes vagy csak eszmei értékű. A szekrény egy teljes, egész képet mutat. Most képzeld el, hogy a fiókok fele vagy nincs a helyén vagy teljesen üres. Válogatás nélkül tűntek el belőle a dolgok, de nincs olyan pontja, amit ne érintett volna ez az üresedés. Na így érzem magam már nagyon régóta, nem tudom, hogy honnan fogom visszaszerezni legalább a fiókokat, hogy megtöltsem őket. A régi tartalmuk? Elveszett. Egy részét meg fogom találni és a helyükre kerülnek, de a fiókok többsége üresen fog tátongani. Amíg keresem az elveszett részeket, az egészet át kell rendezni, új rendszert kell kitalálni, minden máshová fog kerülni. Egy ekkora szekrénynél ez nagyon komoly munka és nagyon sokáig is tarthat. Sajnos sokáig is fog tartani.

Nem tudom, hogy miért tört rám megint a világvége hangulat, de itt van. Nagyon jól tudom, hogy miért van, a szervezetem tudja, hogy mi következik, de az eszem látja, hogy nem lesz semmi. A szervezetem meg nem érti, erőlködik, tudni akarja. Sajnos nincs szeme, hogy lássa. Esténként érzi, de nem látja.

Meddig tart még?! MEDDIG?