Nem megy.

Tényleg.

Nem tudom elengedni. Nem tudom kiírni magamból. Régen ez ment, leültem és írtam. Kiírtam magamból a problémát, minden nappal és alkalommal könnyebb lett. Csupán néhány hónap szaladt így el, de napról napra könnyebb lett. Most nincs így. Nem ijedtem meg, de félek. Érzem, hogy van jövő, van tovább kettőnk számára. Annyiszor próbáltam fejben, apróbb gondolatokban elengedni és előre nézni, de nem a nyugalom fogadott. Percről percre rosszabb lett. Dühösen akartam továbblépni, hogy majd az segít. De nem, reggel ugyanúgy izgatottan néztem rá a telefonra, hogy írtál-e.

Nem írtál. Szürke és egykedvű lettem ettől. Csak peregtek az órák céltalanul, minden csippanásnál a remény lágy sugara ölelt körbe, de nem Te voltál. Aztán a sokadik óra után felvillant a neved, belendült a beszélgetés, megnyugodtam. Meséltél a napodról, legyen az jó vagy rosszabb, a munkáról, a hülye ügyfelekről, hogy mit főzöl vacsorára, a malacokról. Kisimult a világ körülöttem, alig zavart valami, az akadályok alacsonyabbak lettek, beindult az élet.

Nem tudom lezárni a kapcsolatunkat, pedig többször is próbáltam. A céltalan üresség jelent meg előttem, szürke ködben forgolódtam.

Szeretlek.