Legutóbb iskolás koromban* volt nyár végi depresszióm, de már négy éve, hogy nem járok oktatási intézménybe, ma mégis rám tört ez a szar. Pedig okom nem lenne rá, ezt vártam egész nyáron, hogy vége legyen, hiszen újra közelségbe kerül, hogy tudjunk sűrűbben találkozni. De az elmúlt egy hónapban a technika ördöge páros lábban tiporta szét a wireless kapcsolatot, így azok a jó beszélgetések elmaradtak. Jók voltak minden szempontból, hiszen egy olyan valakivel folytak, akivel sok dolgot hasonlóan látunk, viszonylag könnyen haladtunk előre, nem ritkán kellett magyarázni, hogy mire gondolok. Kivéve, ha olyan dolgokról volt szó, amiket két csiga csak nagy nehézségek árán tud kimondani, azt is sután. Nem feltétlenül a hajnalig tartó csevegés hiányzik, mert az elég keményen leszítva az erőnket, de jó volt összefoglalni és elmesélni a napomat, meghallgatni, ami Vele történt, jókat nevetni, majd nyugovóra térni és igazán jókat aludni.

Sokkal távolabb érzem magamtól, mint vártam, ami elszomorít és nem tudom, hogy merre lesz tovább. Hivatalosan semmi sem lett megerősítve, de mégis maximális tisztelettel viseltetek felé, mintha ki lett volna mondva. A szavaiból azt vettem ki, hogy Ő is, főleg amikor sikerült összevesznünk és olyat írtam, amivel megbántottam. Igaz, a következő mondatommal megmagyaráztam az egészet, de egy vörös ködös nő ritkán látja a háttérben lévő dolgokat, arra és ott akar magyarázatot (Project Zakó téma!).

A jövő majd hoz valamit, bízom benne, hogy folytatást, mert elég szimpatikus Ő nekem.

*a faszt, tavaly is lehűlt az augusztus vége.