Ezekben az órákban ér véget világszerte a #januhairy mozgalom. Vagy kihívás? Feltűnési viszketegség? Mindegy is, felbőgnek a fürdőszobákban az epilátorok, megvillannak a borotvák, rotyog a gyanta, a szebbik nem újra szőrtelen lesz! Már az a fele, amelyik csatlakozott a szőrös januárhoz, a többiek ettől függetlenül maradtak simák.

Mielőtt nekem esne bárki azzal, hogy a szőrös nő is nő, elmondanám, hogy tudom. Pubertás korban észrevettük, hogy már ott is szőrösödik, ahol eddig nem, jót röhögtünk a tini bajuszon, majd másnapra eltüntettük, basztasson valaki mást az osztály, tehát már akkor odafigyeltünk, hogy királyi arcszőrzetünk rendezett (akkoriban ez még a semmilyent jelentette) legyen. Nyilván így voltak ezzel a lányok is, csak ők nem bajuszt szedtek le, hanem nekiálltak a lábukat, hónaljukat borotválni. Legalábbis gondolom én, mert nem rémlik egy tesióráról sem kikandikáló szőr. És ez így volt rendjén. A nők igenis legyenek szőrtelenek! Azt mindenki eldönti, hogy intim tájakon milyen formában hagyja meg, van saját ízlése, tudja, hogy mi tetszik a partnerének. Viszont az utca népét ne riogassuk harisnyán átütő és blúz alól kikacsintó szőrszálakkal. Mert onnantól, hogy ezt a beszélgetőpartner észreveszi, más már nem létezik, mondhat bármilyen okos dolgot, nézhet ki bármennyire jól, nem fogja észrevenni.

Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha a résztvevők a négy fal között tartják, megbeszélik a kis közösségükben, dúskálnak egymás lábszőrében. De az, hogy ezzel teleszórják az internetet... Szőrös férfiakba sem szeretek belefutni instán baszki, nemhogy nőkbe!