Eddigi életemben összesen vagy három percet fal labdáztam, azt is jó két évvel ezelőtt. De mindez ma megváltozott. Eltöltöttem egy kellemes budai squash centrumban egy órát, ütögetve a kis gumi labdát a szemközti falnak. Egyet sikerült otthagyni, valahogyan felragadt a lámpára. Vagy egyszerűen a sebességtől térben ugrott. Talán utóbbi valószínűbb... Ennyi professzionális játék idő után azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem az én sportom. A szerválás kifejezetten jól ment, de utána elvesztem. Egyszerűen nem érzékelem a másik embert, a labda az első pattanás után nagyon gyorsan lassul és a két csík közé sem igen sikerült beütni. Még az ütő sem állt kézre, általában nem a hálós részével sikerült eltalálni a labdát. Nem pontozással játszottunk, valószínűleg vesztettem, nem estünk kétségbe, ha valamelyikünk egymás után kétszer ütötte a labdát, csupán játszottunk. Vagyis játszottunk volna, ha sikerül ötnél többször elütni. Így főleg a szerválást gyakoroltuk... Értelmét sem látom annak, hogy egy viszonylag kis, de legalább magas teremben egy nagy fehér falnak ütögessünk egy apró labdát, miközben veszettül hadonászunk az ütőkkel, melyek akár komolyabb testi sérülést is okozhatnak. Ütögetős játékból nekem eddig a gyors tollas jött be (szabályokat nem tudok, csak ütögettük egymásnak), ott az ember látja a másik reakcióit, hogy merre mozdul, hogyan tudjuk tovább a levegőben tartani a labdát, nem a másik legyőzése a fontos. A foci már megint más, ott többen dolgozunk azért, hogy a labdát a hálóba juttassuk, a tér nagy, az esések nagyok, futni lehet sokat, kemény csapatmunka van. Ettől függetlenül nincs kizárva, hogy a következő hetekben újra erre a sportra fogok vetemedni.