Minél több időt töltök együtt az északi* ismerőseimmel, annál biztosabb vagyok benne, hogy itt van valami a levegőben, amitől ők mások. A hétvége alkohol fogyasztásból megint erősre sikerült, sikerült a józan ész határain belül maradnunk, és kénytelenek is voltunk inni, mert szülinapot ünnepeltünk. Bográcsban főtt marhapörkölt készült, amihez felszeltem felkockáztam felaprítottam másfél kiló hagymát. Összesen kétszer akartam levágni az ujjam, mert a nagy kés lecsúszott a tízes skálán hetes síkosságú hagymáról, de végül csak egy kis bőrt hántottam le a bal mutatóujjamról. Így azzal kevésbé látványosan mutatok. Egyébként egy könnycsepp nem sok, annyi nem hagyta a szememet, ezért is lettem felbérelve erre a nemes feladatra. Csinos segítőm már a pucolástól könnyezett, ki is nevettem emiatt. De visszakanyarodva a bejegyzés elején kijelölt gyalogútra, az északi ismerőseim érdekesek. Az említett marhapörköltet rajtam kívül senki sem ette csípősen, pedig az úgy jó, ha van ereje. Pedig a társaságban volt több férfi is, manapság már a hölgyek többsége is fogyasztja a csípőset, de senki sem kért az ország legerősebb Istvánjából. Ezen kívül még azt nem tudták megérteni, hogy hogyan vagyok képes meginni a whiskeyt tisztán, jéggel. Pedig ennél sokkal több jó dolog nincs a világon. Mondom ezt úgy, hogy a piros Johnny-n még nem léptem feljebb, mert az drága lenne. Majd a hó végi születésnapomon megteszem, két és fél év után kibontom a Black Labelt. Ha szerencsém van, meg is iszom reggelig.

 * Budapest és környéke