Megint rám tört ez a csodás érzés és nem enged el. Napközben még egész tűrhetően vagyok, de ahogy kezd leszállni az este, teljesen kikészül a lelkem, rám tör a világvége hangulat és minden szar. Nem szoktam ilyeneket írni, de ez van. Eszméletlenül rossz megint és minden este rosszabb lesz. Persze megint Vele álmodtam, ami megint jó volt és megint felébredtem. Reflexből át akartam ölelni, aminek az lett a következménye, hogy majdnem leestem az ágyról. Ekkor csapott belém a felismerés, hogy nincs itt, nem is lesz. Ezáltal megint ott tartok, hogy ostorozom magam, azon jár az agyam megállás nélkül, hogy miért rontottam el, miért nem kaptam hamarabb észbe. Apró és óriási miértek ugrálnak az agyamban és csapkodnak. Most éppen láncos buzogányokkal. Meglepően erőseket ütnek. Egyik pillanatban az jut eszembe, hogy hagyjam az egészet a fenébe, nincs semmi értelme, hiszen már túl van rajtam. Elvileg. Aztán a következő pillanatban beugrik, hogy férfi vagyok! A férfinak küzdenie kell, az a bő két év nem múlhatott csak úgy el! Hiába tűnik a telefonban teljesen tárgyilagosnak, nem lehet. Aztán lehet, hogy mégis és tényleg nem tudok tenni semmit, csak várom, hogy egyik reggel arra keljek, hogy nem fáj. Hogy nem akarom elsírni magam, ha az üres ágyra nézek. Ha nem várnám minden este 11-kor, hogy hazaérjen a munkából. Nem jutna eszembe ezer dolog, amit szeretnék Vele megcsinálni. Ha nem hiányozna ennyire minden egyes porcikája. Ha nem hiányoznának a hosszú hajszálak az ágyról, az ágyneműről, a ruhákról, a padlóról, mindenhonnan. sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen, alapvetően bosszantó dolog ennyire tud hiányozni, ennyire kell. (Egyébként szoktam takarítani k. olvasó.)
Persze, ha újra együtt lennénk, nem lenne olyan, mint volt, mert nem lakna itt. De nem is kellene, hiszen ez ebben a formában, most nem működött. De, amikor tudtunk külön lenni egy keveset (pár éjszaka vagy egy fél nap), akkor jó volt. Most is ez volt a terv. Annyira beleéltem magam, annyira tetszett az elképzelés, de nem valósult meg. Mondják, hogy egy kapcsolatban csak előre szabad lépni, visszafelé nem, mert onnan csak a lejtő marad. De mi van akkor, ha azért vesznek vissza a felek, mert rájönnek, hogy túl gyorsak voltak, ez most még nem működhet. Főleg ebben a formában. Rájönnek és az együtt élést visszaváltják járásra, hogy hiányozzon a másik, legyen miről beszélni, éljenek. Hiába olyan a jellemem, ami nem szereti a váratlan, kiszámítatlan történéseket, ez az elképzelés nagyon tetszett. Szinte oda voltam értem, vártam, hogy mikor mehetek hozzá hétvégente az albérletbe. Rengeteg tervem, elképzelésem volt, felpezsdültem. Ezt hiányolta belőlem és én is magamból. Tehát egyikünknek sem tett jót, ez a hirtelen(?) összeköltözés, hiába tűnt jó ötletnek és voltunk(am) tőle felhőtlenül boldog. Tehát hiába jöttünk rá, hogy mit kell javítani, mitől lenne jobb, nem tudtuk megvalósítani. Egyik nagyon komoly, ha nem a fő oka ennek a sosem kedvelt harmadik személy feltűnése, akivel (mint probléma, mint veszélyforrás) nem tudtam, akartam mit kezdeni. Aztán rájöttem, hogy lépni kell, de elkéstem.#418 - Idegbaj
Holnap reggel találkozunk, viszem a maradék dolgait, de nem tudom majd magamhoz ölelni, megcsókolni, ölelni és szeretni. Bebújni az ágyba és beszélgetni, játszani a hajával, érezni az illatát, megcsikizni, együtt nevetni. Nincs többé és ez mérhetetlenül fáj.
