Az idő minden sebet begyógyít. Idővel minden jobb lesz, hidd el. Az idővel ez is el fog múlni.

*teli pofával röhög*

Innen is üdvözlöm azt, aki ezeket a dolgokat mondta, de nem adott pontos számokat. Múlt héten meglepően jól voltam, újra visszaszoktam az evésre, jó kedvem is volt. Gyanakodnom kellett volna. Még a hét elejével sem volt gondom, de két napja olyan a kedvem, mint az idő. Csak nincs benne szmog és BKV sztrájk. Egész egyszerűen úgy érzem magam, mint amikor a #403-at írtam. Nem viccelek. Egész nap jár az agyam, folyamatosan rá gondolok, megint Vele álmodtam, az álom megint jó volt, de felébredtem. Így egyre biztosabb, hogy a november 30-a megtörtént, nem a Dallas-ban vagyunk. A különbség annyi az akkori állapotokhoz képest, hogy most eszek, nem csökken tovább a súlyom. Az izmaimról most inkább ne ejtsünk szót. Ennyire rossz estéim egész januárban nem voltak, mint most, nem bírok nem rá gondolni. Kezdem azt érezni, hogy megőrülök*.

Az időm többségében csak arra gondolok, hogy mit rontottam el, miért nem csináltam máshogy, pedig rájöttem, hogy mit kellene kijavítani, mitől lenne megint jó. Hogy boldog legyen. Aztán rájövök, hogy hiába tudom mindezt, van millió tervem, ha nem tudom megtenni, nincs lehetőség a javításra. Pedig mindenhol van utóvizsga, mindenhol kap az ember még egy esélyt a hibáinak orvoslására. Akkor nekem miért nincs? Miért?

Ülök, nézem az elhomályosuló billentyűzetet, ostorozom magam, de hiába. Nem tudok javítani.

*Ha felismerem, akkor nem is.