Hosszú idő után elérkezett a pillanat, amikor az ember a kezei között érezheti életének HÁROMSZÁZADIK blogbejegyzését. Ami valójában nem a háromszázadik, mert írtam én itt mindenféle egyéb blogokba, de ebben a blogban, ami a sajátom, senki által be nem folyásolt, ebben ez a háromszázadik. Összegezhetném a mögöttem álló több, mint két és fél évet, mik történtek, milyen volt, milyen lett, milyet szerettem volna, stb. De nem teszem. A milyen volt, az olvasható, ha valakit nagyon érdekel. A milyen lett az még inkább olvasható, mert mostanában egész sűrűn frissülök, főleg., hogy van víz! De ezt nem sokan értik. Hogy milyet szerettem volna, az megint csak olvasható, szerintem eléggé érződik. És ezt akartam. Még akkor is, ha "és"-sel nem kezdünk mondatot. Meg ezt nem is így kéne írni. Na sebaj, ez a háromszázadik, ennek örömére vajon milyen videót teszek be ide? Na milyet?

Ezenfelül a mai egy közepesen szép nap. Szépnek azért szép, bármilyen meglepően is hangzik ez tőlem így a tél derekán, mert esik. Végre nem a hó, hanem az eső. Végre nem fagy, így olvad. Az eső alapjáraton is olvasztja ezt a fehér szörnyűséget, de így keveredve a nálunk 3°C-os hőmérséklettel, drasztikus olvadásba kezdett a hó, mint olyan csapadékforma. Végre nincsenek lefagyva az utak, nem csúszkálnak bele a kocsik az árokba. Csak az úton csúszkálnak, mert az még síkos, köszönhetően a latyaknak. Ha én most a KPM-nél lennék vezető, akár felső, akár jármű, azonnal utasításba adnám az eddig nem megtisztított másodrendű főútvonalak azonnali megtisztítását. Mert ezt az olvadt löttyöt gyorsan le lehet túrni, ki lehet rendesen szélesíteni az utat, mindenki nyugodtan mehetne a munkába reggel, délbe, este, éjjel, hajnalban. A városok főbb útjait is percek alatt tisztává lehetne varázsolni, hétfőre minden tiszta lenne. Nyalószínűleg pont ezért nem láttam ma nagy sárga sózó-toló gépeket.