... én az Őszt! Ezt legutóbb már kifejtettem, most nem is fecsérelnék rá sok karaktert, nem érdemli meg. Ennél még a folyamatosan fagyos és havas tél is sokkal jobb. Kiszámítható, nem hullnak a falevelek, egységes az egész. Persze nem hiányzik, de ennél jobb.
... én az esőt! Ami főleg Ősszel és Tavasszal tör elő. Tavasszal még csak-csak elmegy, de így Ősszel... Ennél gusztustalanabb dolog nincs kerek e világon! Reggel arra kelek, hogy a szobában meleg van. Kinézek az ablakon, látom, hogy van remény a napsütésre, a távolból napsugarak szűrődnek át az üvegtáblán. De a járda vizes volt, sejtettem, hogy ennek jó vége már nem lehet. Sejtésem a lépcsőházból kilépve azonnal be is igazolódott, mert - ugyan nem láttam, de szerintem így volt - a szakállam bederesedett. Mire elértem az Örsre, majdnem megfagytam. De legalább nem kellett 10-30 percet várnom Gatitára, mert most, hogy késtem 10 percet, már ott várt. Természetesen előttem ért oda néhány másodperccel. A nap folyamán az eső eleredt, be is sötétedett, még jobban esett, a hőmérséklet is lehűlt.Az eső tócsákat von magával, amelyek vegyülve a lehullott, elsárgult falevelekkel akadálypályává varázsolják a gyalogos menetet. A troliról lepattanva sikerült két tócsába belelépnem gyors egymásutánban. Ekkor terveztem, hogy majd lépek két erőset, a víz lecuppan a cipőmről, talán nem ázik át. Ekkor merültem el a második tócsában. A panel érve már-már feldolgoztam ezeket a szigorú behatásokat, amikor a kapucsengőhöz érve sikerült beleállnom a harmadik tócsába. Picit voltam csak ideges.
... én a farmert! Egyrészt szűk, korlátozza az embert az embert a szabad mozgásban. Másrészt kevés rajta a zseb. Ez pedig az én érzékeny lelkemet érzékenyen érinti. Nem tudom hová pakolni a pénztárcámat. Így kénytelen vagyok azt a táskám mélyére rejteni. Ez a táskám, minekután nem egy női kistáska, nincs mindig nálam. Edzésre sporttáskával megyek (valójában trolival), amibe természetesen nem pakolom át a pénztárcámat. Tehát nincs nálam semmiféle papírom, amivel bizonyíthatnám a létezésemet. Sem az ellenőrnek, sem a konditeremben a pultosoknak. Szerencsére ez az első megálló előtt eszembe jutott, így lepattantam a troliról, visszagyalogoltam a lakásba, magamhoz kaptam az irataimat, és ideges fejjel elhúztam edzeni. Jó volt. Egyetlen előnye volt ennek a leszállásnak: nem kellett a homeless-ekkel együtt utaznom.