Ebben a félévben először kellett hazavonatoznom. Kicsit érzékenyen érintette a lelki világomat, de az angoltanárnő volt olyan jó, és nem hozott ragasztót az órára. Így el tudtam jönni 20 perccel hamarabb. Tehát tudtam jönni az Avalával. Ami egy nemzetközi intercity (ejtsd: ty-vel a végén), nem pedig egy büdös, koszos, hangos, lassú, undorító MÁV vonat. Szerencsére környezetemet csupa ismerős lakta be, így volt beszélgetőpartnerem. Ami különösen azért jó, mert a PSP idő előtt lemerült volna.  A vonat sem késett, így pontosan ékeztünk Kiskőrös világvárosba. Sajnos senki sem volt olyan jó, hogy kijöjjön értem az állomásra, tehát gyalog vettem az utamat haza. Alig 100 méterre az áhított nyugalomtól sikerült felpumpálni a vérnyomásomat. Ugyanis megláttam álmaim autóját mozgás közben. Egy M5-ös BMW bármikor szebbé varázsolja az ember napját. Egészen addig, amíg meg nem látja a sofőrt. Esetünkben ez egy hölgy lány volt. Nem lehetett több 25 évesnél, és benne ült egy legalább 30 millió forintos autóban. Amiből mellesleg alig látott ki, mert az ülés le volt engedve, ő pedig nem nőtt túl nagyra. 170 cm-nél biztosan nem volt több. És ott nyomult azzal a gépcsodával! A vérnyomásom pedig az eget verdeste!