Országunk fővárosában sétálva, főleg a délutáni órákban, mikor vége a munkaidőnek, az egyszeri vidéke ember sok érdekes arcot láthat. Éppen a konditerembe készültem, amikor az aluljáróban szembe jött velem egy nő. Aztán rájöttem, hogy ez egy férfi. De ahogy közeledtem hozzá egyre bizonytalanabb lettem afelől, hogy melyik nemhez tartozik. Mert semmiféle külső jel sem utalt arra, hogy melyik oldalhoz tartozik.
Majd megérkeztem az Oktogonra, ahol elsétáltam a megálló végébe, hátha ott van a személy, akivel találkoznom kell. A várakozásom alatt láttam egy Barbie-t. Aki aznap már a második volt, és tényleg mű volt. Az első az csak szuper szőke volt, de nem mű. De ez. Mű volt a haja. Mű volt a szempillája, csoda, hogy nem karcolta vele össze a többi utast. Mű volt a melle is. Az arcán jelentős mennyiségű vakolat díszelgett. Öltözködésére a szupertrendi jelző a legmegfelelőbb. Playboy feliratú rózsaszín felső, párducmintás kabát és csizma és egy trendi farmer. Ha nyári délutánon vettünk volna részt, szerintem a hölgy elolvadt volna a peronon. Aztán trendi barátnőivel tovaszáguldott.
Tovább vártam, de haver sehol. Már éppen akartam hívni, hogy hol van, mikor hívott, hogy hol vagyok már? Rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy Ő a megálló Oktogon felőli végén van, míg én a másikon. De legalább vártunk egymásra 20-25 percet ugyanabban a megállóban...Mindezek előtt egy rövid, ám annál kevesebb tartalommal bíró beszélgetés zajlott le köztem és egy hajlékát elvesztett személy között. Enyhén illuminált állapotban lévő alkalmi beszélgetőpartnerem beáll elém, pár másodperc alatt megtalálja a stabil egyensúlyt, majd azonnal kibillen belőle, mikor hozzám szól. Biztos azért tette, mert a fülembe éppen az Ich will szólt. Pedig én nem akartam, hogy kommunikáljon vele.
- Ne mondd azt, hogy neked sincs cigid!
- Pedig nincs, nem dohányzom. - a füles maradt a fülemben.
- Most éppen én sem!
És ezzel már tova is haladt, újabb áldozatot keresve. Szerintem ők sem akarták.
